Ködcsákány

A nejlonköd lassacskán már foszladozóban volt, amikor egyszercsak harsány rigófütty kandikált ki a petrencésrúd bíborszínű homályba vesző vége felől.

- Ejha! - gondolta ekkor az öregember valahol egy távoli világ valamely szegletében, aminek ugye nyílvánvalóan semmiféle összefüggése sem lehet a történetünkkel. Vagy talán mégis? Ez hamarosan ki fog derülni.

És már derült is tovább. A nyákos hajnali takonyszerű kondenzáció egyre csak bomladozott, mígnem a kelő nap fénye vakítóan elő nem tört alóla. És itt már valóban egy embertpróbáló történet keretei kezdenek felsejleni előttünk, de ne csapjunk rögtön a közepébe, hanem kezdjük szép sorjában a heppienddel.

Történetünk negatív hőse, nevezett vitéz Orbányai Vittor, ugyanis csúfosan beleharapott a fűbe. Mégpedig ezen a füvön ezidőtájt a fenti takonyszerű ködváladék nyáladzott (no meg még egynehány, a tervszerűség látszatát keltően elhelyezkedő lucskos tehénlepény). Én, ha a helyében lettem volna, legalább megvártam volna, amíg a nap egy kicsit megszikkasztja. De a beleharapás és az ezt sorrendileg megelőző orrabukás mindenképpen elkerülhetetlen volt. Lássuk hát a dolgok menetét szépen, annak rendje-módja szerint.

Élt egyszer, éldegélt, valahol a végtelen pusztaságból kiemelkedett hegyhátról a folyók által lesodort üledék lápos-iszapos mocsarától távol, egy egyszerű kétszobás lakótelepi panellakásban Zoli. Mondanom sem kell, hogy Zoli afféle főhős volt, legalábbis ami a történetünkkel való összefüggést illeti. Amúgy soha semmiféle hőstett nem ált távolabbra sem tőle, mint - mondjuk - Makó Jeruzsálemtől (vagy éppen fordítva, miért is mindig Makót mondják elsőként..., gondolhatta volna a távoli világ öregembere, ha egyáltalán ilyesmi eszébe juthatott volna, vagy ha egyáltalán ilyesfajta sajátos népi szólások átszűrődtek volna a távolság megannyi rostélyán), de éppenséggel éppúgy elmondható róla az is, hogy bizony közelebbre sem.

Távoli öregemberünk itt és most, ezen a ponton, már minden bizonnyal megintene engem, hogyha így folytatom, akkor igencsak nehéz lesz kibogozni a mondandóm velejét. No persze én sem hagynám annyiban, hiszen rögvest vitába szállnék vele, mondván, hogy súlyos és legalább 8 napon túl gyógyuló képzavart idézett elő a nyelvészeti szempontból erősen kifogásolható közbeszólásával, hiszen a velő és a kibogozás, mint köztudott, igencsak összepárosíthatatlan fogalmak. De ne legyünk ennyire szőrszálhasogatók! Hiszen rengeteg érv szól mentségéül. Kezdjük mindjárt azzal, hogy már önmagában az a tény, hogy ilyen távolból ennyi figyelmet szentel nekünk, már bizony nagyon is tiszteletreméltónak tekinthető. Az pedig mindenképpen - szinte minden más egyéb érvet felülírva (a szlenges változatot jobban értők kedvéért: überelve) - mentségéül szolgál, hogy nem is biztos, hogy ismeri nyelvünket. Szemrehányás a közbeszólásáért, tehát, semmiféleképpen sem járhatna neki.

Nem úgy a mi drágalátos Lovászunk és Bájerőnk. Ők persze azon nyomban egy világokat behálózó prionista összeesküvés elvarratlan szálaira vélnének rábukkanni, mondván, hogy igen valószínűnek tekinthető, hogy ebben a közbeszólásban az etelközi turulokkal bélelt ősanyanyelvünk elleni egyik legfondorlatosabb - és éppen ezáltal egyben legaljasabb - támadást fedezhetjük fel, miszerint a nyelvünkben leledző kohéziót és a szavaink őseredetű viszonyrendszerét szétroncsolni igyekvő alantas szándék egyben nemzeti őstudatunkat, ezáltal összetartozásunk évezredes talapzatát igyekszik féregszerűen, belülről roncsolva kikezdeni. Mintha csak a szú percegését hallanák ki egy, amúgy az egészségtől kicsattanó, évezredes fatalapzat belsejéből. Képzeletükben ezzel egyidőben meg is jelenik a monda szerint a prionista ármánykodások eredményeképpen a talapzatról már rég ellopott faszobor ősi víziója, melynek visszaszerzéséért - mozgósítandó a teljes, együtemre dobbanó szívű nemzetet - sietve az őstulok szarvaiból faragott kürtjeikbe fújnak. Mert hát mivégre avatkozna oly távolról bárki is a nemzet fennmaradása szempontjából sorsdöntőnek tekinthető ügyekbe, hacsak nem valami önérdekű és alantas hátsó szándék által vezérelve?

A tulokkürtnek van egy sajátos tulajdonsága. A beléjefújt hangot nem lehet többé visszaszívni belőle. Nem tudván ezt (vagy nem akarván tudomásul venni), Lovászunk és Bájerőnk tiszta tüdőből fújták a kürtjeiket napestig, sőt még azon is túl, ahol a kurtafarkú malac túr. Össze is csődült a tábor hamarosan zászlóstul. Az összeverődött sokaságban mindjárt föltűnt a sok ismerős arc. Ezeket az arcokat mintha már láttuk volna valahol. Volt bennük ugyanis valamiféle megfoghatatlan közös vonás. Emberek voltak. És emberek arcait viselték. Látszott rajtuk, hogy ezt a tényt némi habozás után ők is hamarosan felismerték, és a kürtök monotonon zúgó-búgó hangjának hatására fokozatosan egyfajta akolszerű összetartozás meleg érzése áradt szét bennük.