Húsvét és a Feltámadás ünnepe alkalmából az ember elgondolkodik néhány nagyívű eszmén, valláson, hagyományon. Így tettem én is. Így történt, hogy arra ébredtem rá, hogy ha Jézus történetesen nem zsidónak született volna, és netán a magyaroknak lett volna egy olyan Istenük, mint amilyet a zsidók kitaláltak maguknak, és Jézus az így elképzelt kiválasztott nép, a magyarok Istenét nekiajándékozta volna az emberiségnek, akkor a maihoz hasonló "igazmagyarok" Jézust idegenszívűnek, a magyarság érdekei elárulójának kiáltották volna ki.
Hiszen, ha jól belegondolunk, Jézus sem tett mást, mint megszegte a saját népe törvényét, és a zsidóság saját Istenét felkínálta az egész emberiségnek. Csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül. Gondoljuk csak el: a zsidó vallásban és törvényekben évezredes tapasztalatok halmozódtak fel már Jézus idejére is. A zsidóság kultúrkincse egy óriási szellemi érték volt, amelyet nem véletlenül védett a zsidó papság tűzzel-vassal, hiszen a zsidó nemzet fennmaradása függött tőle. A zsidóság az ókori világban nem számított az erőszakos nemzetek közé, ehelyett a zsidóság a vallás és a kimagasló szellemi tőke révén biztosította a maga helyét és megmaradását a korabeli világban. Ezt a célt szolgálta a kiválasztott nép tanítása, és ezt a célt az anyai ágon történő leszármazás zsidónak való elismerése.
Jézus a zsidók évezredes szellemi know-how-ját jótékonysági hóbortból szétosztotta a világ népeinek. Nem kért rá engedélyt, és a szerzői jogdíjat sem kellett senkinek sem megfizetnie a zsidóknak. Egy ilyen embert ma a magyarországi "igazmagyarok" - ha történetesen magyar lenne - mindennek elmondanák, csak épp embernek nem. Lenne hazaáruló, nemzettipró, baloldali genetikai selejt, idegenszívű, a nemzeti érdekek kiárusítója. És akkor még csak a finomabb jelzőket említettem. Természetesen lenne tömeges keresztdöntögetés is...
A magyarok mégsem érzik magukat sorsközösségben a zsidósággal. Pedig sok okunk lehetne rá. A mi nemzetünk éppúgy a világ hatalmasságainak esett áldozatául, és forgácsolódott szét, mint ahogyan az a zsidósággal történt 2000 évvel ezelőtt. A magyarság is szenved mindmáig a világ vele szembeni igazságtalanságától, ahogyan a zsidók is. És ne takargassuk: a magyarokban is van egy jókora küldetéstudat, deklaráció nélkül ugyan, de a kiválasztottság tudata él a nemzetben. Erről tanúskodik az ország felajánlása a Szűzanyának. Magyarország még a keresztény kultúrájú népek között is különleges, egyedi szerepre vágyott. A környező népek között is egész történelme során magasabb kultúrájúnak tartotta magát a magyarság. És akkor még a Csodaszarvasról és a többi pogány eredetmondáról nem is beszéltünk. A magyarok mondakincsében éppúgy megjelenik a kiválasztott nép tudata, ahogyan a zsidók hitében. A különbség mindössze az, hogy a zsidók hite piacképes formátumú volt. Kidolgozott a legapróbb részletig, egyszóval a 2000 évvel ezelőtti szellemi termékek piacán kelendő portékának bizonyulhatott. A magyarok akkor még valahol az őshazában portyáztak. De a nemzet fennmaradásához szükséges különlegesség tudata éppúgy benne volt a magyarságban is, csak éppen nem az írásbeliségben, hanem az emberek szívében és lelkében, apáról fiúra örökítve. És ez mindmáig a miénk. Ezt nem tudta elvenni tőlünk senki.
Mégis nálunk vádolják honfitársainkat idegenszívűséggel, nemzetárulással, és hasonló kedvességgel. Pedig az, ami a nemzet szívében mindmáig él, azt nem sikerült senkinek sem kipusztítania, és nincs is olyan magyar ember, aki erre törekedne. Nálunk van csak locsolás és hímestojás húsvétkor. Ilyen erősek az ősi ösztöneink és hagyományaink, hogy még a keresztény világban is képesek voltunk megőrizni őket. Egyedülálló módon. Nincs erő, amelyik ebből a népből az ősi szívet képes lenne kitépni. Aki pedig azt állítja, hogy egyesekben ilyen törekvések munkálkodnak, az vagy nagyon buta, vagy a gyűlölködés olyannyira úrrá lett rajta, hogy nem képes többé a tisztánlátásra.
Jézus zsidó volt, és a világ nézőpontjából helyesen cselekedett. A zsidóktól pedig nem várhatja el senki, hogy megbocsássanak neki.
